(Nem) egyedül

Kriszti szaggatottan kifújta a levegőt, majd mélyeket sóhajtott, hogy egy kis erőt gyűjtsön.

Letörölte a könnyeit, és megpróbálta végiggondolni, hogy mit tehetne.

Annyit tudott csak biztosan, hogy teljes szívéből akarja a babát, de a bizonytalanság is végig ott bújkált benne, hogy talán felelőtlen döntést hoz, és ezzel a saját és a gyermek életét is tönkreteszi.

Végignézett a lakáson, amelynek bérleti díját az egyetem mellett végzett munkájukból fizették, eddig Ádámmal közösen.

Így viszont, hogy a fiú szakított vele, nyílván minden költség rá marad.

De hogy fogja folytatni a munkáját?

És az egyetemet?

Még pár hónapig lehet, szülés után viszont már nem bírna ennyi mindent a gyerek mellett.

A kétségbeesés megint úrrá lett rajta ebben a kilátástalan helyzetben.

A kézenfekvő megoldás talán az lenne, hogy visszamegy a szüleihez, de ennek gondolatára a gyomra azonnal görcsbe rándult.

Tizenhét évesen költözött el a családjától, szinte belemenekülve az Ádámmal való kapcsolatába.

Bármit, csak az otthoni veszekedéseket ne.

Apja gyakran részegen járt haza, ilyenkor kiszámíthatatlan volt a viselkedése, Krisztinek gyakran kellett végignéznie, ahogy mindettől szenved az anyukája, ettől idegileg teljesen kikészülve.

Egyik szülőjével sem volt jó a kapcsolata, azóta nem is beszélt velük, hogy Ádámmal összeköltözött, csupán két hónap ismerettség után.

Kriszti magában eljátszott a gondolattal, hogy mégis hazamegy, de szíve mélyén tudta, az ottani körülmények nem teszik lehetővé, hogy ellássa a babát.

Nem akarta kitenni a gyermekét azoknak a szörnyű dolgoknak, amiken neki is keresztül kellett mennie egészen tizenhét éves koráig.

Ráadásul a szülei így is nehéz körülmények között éltek, Kriszti tudta, hogy ő csak egy újabb teher lenne a számukra, ezt pedig végképp el akarta kerülni.

Gondolataiba ismét beúszott a kilátástalanság, hogy hogyan fogja kihordani és felnevelni a gyereket.

Hisz még magát is félig annak érezte.

Hirtelen felindulásból leült a számítógép elé, hogy némi információhoz jusson, mivel járhat egyáltalán ez az egész.

Ahogy végigolvasta, mi mindenre van szüksége egy babának, már kóválygott a feje.

Babakocsi, etetőszék, pelenkák, ruhák… Kriszti a tenyerébe temette az arcát.

Hogy fogja mindezt megvenni?

Miből?

Most nyilallt belé igazán a tudat, hogy semmit sem tud a gyerekekről, mikor kell etetni, hogyan kell altatni, ő erre nem áll készen, egyedül nem megy… megint sírni kezdett.

A könnyein át látta meg a hirdetést, amely azzal bátorította, hogy nincs egyedül, számíthat segítségre.

Valamilyen alapítvány.

Begépelte a keresőbe a nevét, és sietve elolvasta a bemutatkozást.

A szíve gyorsabban kezdett verni.

Talán ez lesz a megoldás.

Ahogyan végigpörgetett az oldalon, rájött, ez az alapítvány többek között éppen az övéhez hasonló helyzetben lévő kismamákon segít.

Több elérhetőséget is talált, míg végül felcsörgette a megadott telefonszámot, és miután egy kedves hölgy felvette, Kriszti elhadarta, hogy milyen helyzetbe jutott.

– Ne aggódjon, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segíteni tudjunk – nyugtatta meg a nő, mire
Kriszti megkönnyebbülten lehunyta a szemét, és máris kicsit pozitívabban látta a jövőt.

Talán még sikerülhet is, ha nem teljesen egyedül kell végigcsinálnia.

Teltek-múltak a hetek.

A kisbaba egyre csak növekedett Kriszti hasában, a lány pedig minden nappal egyre jobban várta már a kicsi érkezését, akiről időközben kiderült, hogy kisfiú lesz.

Az alapítvány munkatársai nem sokkal a telefonhívást követően személyesen is megkeresték, és elkezdtek segíteni a felkészülésben.

Az alapítványba beérkező adományoknak köszönhetően Kriszti minden szükséges babaholmit megkapott, így minden készen állt már a kicsi érkezésére.